Gyuri-Andi-Májki I. rész, 1-12. nap
Sziasztok!
Október 27 és november 22 között egy Dél-Amerikai túrára mentünk Gyurival és barátnőjével, Andival. A 25 napos túrából már csak 9 van hátra, így itt az idő, hogy összefoglaljuk az eddigieket. Az utazás részben turistáskodás, részben dharma célzatú.
1. nap – október 28. (csütörtök)
Indulás 27-én este Madridba, ahol vagy 3 óra várakozás után éjjel egykor repültünk tovább Buenos Airesbe, Argentína fővárosába. Ide reggel 8-ra érkeztünk meg, az egész utat végigaludtuk. A repülőgép szinte vadonatúj volt, emiatt a landolást a gép farkának felső részére felszerelt kameráról követtük nyomon, nagyszerű élmény volt.
Itt miután kiszabadultunk a reptérről, taxival mentünk Sebi és Eileen lakásához. Útközben beleszerettünk a városba, sokban európai városokra hasonlít. Ők nagyszerű buddhista barátok (Sebit az egyik orosz túrán szedtük még össze), fantasztikusan jó stílusú lakásban laknak. Reggelivel vártak bennünket, és minden cuccot otthagytunk náluk (például az öltönyeinket, amit egy limai esküvőre hoztunk magunkkal), amit a következő öt napra nem kellett nekünk, mivel egy óra múlva már mennünk kellett tovább a belföldi reptérre, ahonnan Ushuaia-ba repültünk, ami
Dél-Amerika legdélebbi része (Patagónia, Tűzföld). A landolás mesébe illő volt, mert az Andok idáig lehúzódik (az Antarktisz innen csak 500 km), és az 1500 méteres csúcsokon is hó volt, a Beagle-öbölben volt a leszállópálya töltésre építve, mese volt a látvány. Meleg volt, egy kis hűvös széllel, és mindenhol havas hegyek. A város kicsi volt, olyan, mint egy norvég sarkköri városka, vagy egy Izlandi. A bérelt szállásunkba taxival mentünk fel, egy kis erdőfélében voltak nagyon szép faházak, itt laktunk 3 éjszakát egy olasz bevándorló családnál. Még aznap felmentünk egy hegy tövébe, ahol egy sípálya kezdődött (itt tavasz van, így hó már csak itt-ott) és az egész város az öböllel elénk tárult. Ez az öböl lényegében összeköti a Csendes és az Atlanti óceánt, és most tudtuk meg, hogy köztük 16 méter szintkülönbség van, ami állítólag Panamánál elég durván látszódik is, egyébként nem veszed észre. Este letaxiztunk a városba és egy tengeri herkentyűs étteremben bekajáltunk. A királyrák itt fillérekbe kerül.
Dél-Amerika legdélebbi része (Patagónia, Tűzföld). A landolás mesébe illő volt, mert az Andok idáig lehúzódik (az Antarktisz innen csak 500 km), és az 1500 méteres csúcsokon is hó volt, a Beagle-öbölben volt a leszállópálya töltésre építve, mese volt a látvány. Meleg volt, egy kis hűvös széllel, és mindenhol havas hegyek. A város kicsi volt, olyan, mint egy norvég sarkköri városka, vagy egy Izlandi. A bérelt szállásunkba taxival mentünk fel, egy kis erdőfélében voltak nagyon szép faházak, itt laktunk 3 éjszakát egy olasz bevándorló családnál. Még aznap felmentünk egy hegy tövébe, ahol egy sípálya kezdődött (itt tavasz van, így hó már csak itt-ott) és az egész város az öböllel elénk tárult. Ez az öböl lényegében összeköti a Csendes és az Atlanti óceánt, és most tudtuk meg, hogy köztük 16 méter szintkülönbség van, ami állítólag Panamánál elég durván látszódik is, egyébként nem veszed észre. Este letaxiztunk a városba és egy tengeri herkentyűs étteremben bekajáltunk. A királyrák itt fillérekbe kerül.
2. nap – október 29. (péntek)
Reggelit kaptunk a hostelben, majd busszal vittek bennünket egy meseszép nemzeti parkba, ahol egy négyórás gyalogtúrát csináltunk az öböl partja mentén, meseszép táj, csodálatos természet, hófödte hegyek a háttérben, szikrázó napsütés, lovak szabadon, szuper volt. Aztán kitikkadva egy turistaközpontban steak-evés, majd haza. Este bementünk Ushuaia-ba, egy szuper, teljesen családias étteremben vacsora.
3. nap – október 30. (szombat)
Ezen a délelőttön egy egész napos túrázásba fogtunk, jött még egy pár velünk és szervezetten, terepjáróval (gumicsónakkal a tetején) egy másfél órás kocsiútba fogtunk. Megint csak szép táj, lovak mindenhol, útközben láttunk olyan fákat, amelyek koronája az erős szél miatt teljesen egyik irányba volt fúja (flag tree) (mintha bezselézték volna). Két idegenvezetőnk volt, mindkettő raszta-hajú, totál Che-Guevara benyomású srácok, mate-teát szürcsöltek spéci kübliből, literes termoszból töltve után a forró vizet (egyébként egész Argentína és Uruguay ezzel rohangál az utcán is). A srácokkal azonnal összehaverkodtunk és ment a hülyeség végig. Menet közben kiderült, hogy egyikük egy öthetes hátizsákos túrát csinált a környéken, bebarangolta a Tűzföldet és erről egy útikönyv is készült, amit a turisták nagy számban vásároltak. Megérkezés egy folyó partjára, megint csak egy csapat lovat kergettünk meg a kocsi motorjának hangjával, majd gumicsónakba szálltunk és egy könnyed bő egyórás evezés következett, megint csak csodaszép tájon, háttérben a szokásos hófödte hegyek, napsütés, különleges madarak. Kikötés után átkocsizás egy farmra, ahonnan egy katamaránnal egy olyan szigetre mentünk, ahol kétféle pingvin csoport lakott, költötte ki a tojásait, nevelte a kicsiket, és mindezt kiszállva a hajóból, közvetlen közelről szemléltük, majdhogynem üregekbe bújt pingvinekre léptünk. Fél óra múlva kikötés egy szigeten, ahol egy szuper lepukkant feelingű, fából összetákolt házban szendvicset ettünk, boroztunk, majd kis pihenés a napon és következett egy kellemes egyórás gyalogtúra, ami alatt sokat beszéltünk Che Guevara-ról, az argentin politikáról (épp érkezésünk előtt egy nappal halt meg a pár hónap múlva biztosan megválasztandó elnök, Nestor Kirchner). Közben meglestük a hódok által épített gátakat, sok-sok fa ment tönkre amiatt, hogy a hódok munkája miatt víz alá kerültek. Aztán hajóval vissza egy farmra, ahonnan kocsival vissza a városba. Itt még este volt egy vacsi.
4. nap – október 31. (vasárnap)
Reggel összepakoltunk, mert délután már repültünk tovább El Calafate-ba, de előtte még elugrottunk egy kis 3-órás hajózásra, fóka-lesre, nagyon jó volt. Du öt felé már meg is érkeztünk El Calafate-ba, a landolás megint meseszép, csupa sivatagos, dombos, sziklás tájon. 20 km-re volt a városka, ami aztán tényleg olyan volt, mint egy vadnyugati város, csodálatos fa dekorációkkal, hihetetlen. Egy rendkívül kedves kis hostelben volt a szállásunk. Utunk legfontosabb, másnapi gleccser látogató programját szerveztük még aznap, aztán vacsi, bóklászás a városban.
5. nap – november 1. (hétfő)
Reggel 9-kor jöttek értünk, szervezett busszal mentünk, idegenvezetővel egy nemzeti parkba, ahol a világ legismertebb gleccserét (Perito Moreno) néztük meg közvetlen közelről. Persze nem csak ez a gleccser van itt, hanem további 3 nagy, de ezek nem közelíthetőek annyira meg a turisták által. A speciális időjárásnak köszönhetően a tengerszint felett 300 m-re található gleccserek alig olvadnak, több tíz km-re „erednek” a hegyekben. Amit mi láttunk, az 150 méter magas falú, több km hosszú. Először hajóval közelítettük meg, majd egy földnyelvről is lehetett bámulni különböző szögből. Mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy ilyen meseszép természeti csodát még nem láttunk.
A gleccser azért világhíres, mert könnyen megközelíthető, ezt tudja a legtöbb turista megnézni, illetve 5-6 évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly, hatalmas falomlás, amit lefilmeztek, és világszerte látták.
Egyébként ez nem is jégből, hanem összepréselt hóból van, a napfény csodaszép kék színt varázsol a hegyes falak közé. Nagyon érdekes még, hogy akiről ez a gleccser kapta a nevét, a 19. század végén egy komoly háborútól mentette meg Argentínát és Chilét, mert ehelyett, angol közvetítéssel, asztal mellett döntötték el, hogy ez a régió melyik országhoz tartozzon, és ez a polihisztor volt az argentin delegáció vezetője. Este még betévedtünk ismét ugyanabba a nagyszerű családias étterembe, mint tegnap, persze itt is steak-et ettünk, mint korábbi alkalmakkor is legtöbbször (mert ugye itt ez világhíres).
6. nap – november 2 (kedd)
A Buenos Airesbe való repülésünk előtt még kora reggel belevágtunk egy háromórás offroad kalandba, kis terepjáróval tettünk egy kört a sivatagos sziklák között. Nagyon szép látvány volt ez is. Nagyon lakatlan ez a rész, mivel terméketlen, így fillérekért lehet földhöz jutni, talán a gleccser miatti turizmus az egyetlen bevétel.
3 óra repülés után Buenos Airesben voltunk az akkorra megérkező európai utazó csoportot egy bárban szedtük össze, leraktuk a cuccot az előadás helyszínén, majd elmentünk kávézni. A város ismét nagy tetszést aratott, nagyon sok igényes, jó stílusú éttermet, pub-ot láttunk. Este előadás Ole-val, több mint 200 ember volt, a helyszín egy örmény kulturális központ, mondanom sem kell, Ole megemlékezett a majd százéves örmény népirtásról. Ezt követően pedig egy nagyszerű házibuli vagy 50 emberrel egy magánlakásban Ole-ékkal, Tomek Pedro Gomez és Dorit is együtt utazott a csapattal, természetesen ez is szuperre sikeredett. Sebiéknél, ahol pár nappal korábban lecuccoltunk, laktunk az elkövetkező 3 napban, pár limai baráttal.
7. nap – november 3. (szerda)
Délelőtt Sebi lakásában hesszelés, majd Gyuriék elindultak a városba szétnézni, én otthon maradtam. Sebi késő délután összeszedett és este hétre átmentünk a buddhista centrumba, ami egy nagyon elegáns helyen, igazán kedves kis kulcsos lakás volt. A meditáció után megjött Ole, megáldotta a centrumtagok kikészített szobrait, és körbepuszilgatta az összes lányt. Utána taxizás a Gera Gabi által menedzselt, igazán jó stílusú bárba, ahol Gabi folyamatosan etetett-itatott bennünket magyarokat az ő vendégeként, a teljes 12-14 fős utazócsoport és helyiek is voltak velünk.
8. nap – november 4. (csütörtök)
Ismét Sebi lakásában telt a nap egy része, Gyuriék városnéztek, a csoport Oleval Chile fővárosába ugrott át, egynapos előadásra. Este Sebihez megjött Limából Alfonso kisfiával (a srác végigrókázta az ide utat, anyuja már pár napja velünk volt), egy három és fél éves csodaszép, erős, intelligens kissrác, óriási haverjai lettünk rögtön. Késő este elmentünk még kajálni egy helyi grillezőbe, megint csak nagyszerű ízek voltak.
9. nap – november 5. (péntek)
Hajnalban indulás a kikötőbe, ugyanis Montevideóba (Uruguay) hajóztunk át. Itt az egyik folyó torkolata 200 km hosszú, így ömlik bele az Atlanti óceánba, ennek egy szűkebb részét szelte át a hajó, majd bő két óra buszút a fővárosig. Montevideó meseszép, szellős, totál európai, szinte kivétel nélkül nagyon igényes házak, szinte csak fehér emberek lakják. Mondják, hogy ez az ország a szakmai tudásából él, komoly a képzés, Dél-Amerika Svájcának is becézik. Itt már vártak bennünket a szervezők, pihenés egy parkban, majd bérelt buszra szálltunk. Mondhatom, hogy a világ legszebb repterén (2 hónapja adták át) még felvettünk pár embert útközben KDL, az elvonulási központ felé. Bő négy óra út, ebből másfél földút, dombok között, után megérkeztünk az elvonulási központba. Nagyon szép dombos helyen van, több kilométerre el lehetett látni. Gyorsan beregisztráltunk, felvertük a kapott sátrakat, majd vacsora és Tomek tanítását hallgattuk a menedékről. Szuper volt. Ole éls utazó csapata csak éjjel érkezett meg, mindenki aludt már.
10.-12. nap - november 6-8. (szombat-hétfő)
Másnap csodaszép napsütésre ébredés. Így már könnyebb volt körbenézni, hol is vagyunk tényleg olyan, mintha mesében lettünk volna: sasok, kismadarak, piros, sárga, lila virágok, tehenek legelésznek (persze száraz tehén kaka is mindenhol). Kb 110 fő vett részt a kurzuson. A területen két ház áll, az egyik egy külön kis gompa, a másik a fő ház, ahol a tetőtérben ole lakott, konyha, tömegszállás, dolgozószoba. A híres német Plumper srácok és csapatuk a helyiekkel együtt húzta fel az épületeket még tavaly, kisebb csoda itt a világ végén. Egyszerű, kedves reggeli, majd Pedro Gomez tartott előadást Karmapa kimenekítéséről (például kiderült, hogy véletlenül még a másik oldal fekete mágiáját is megakadályozta egyik tibeti útja során). Részletesen mesélt, persze megint dőlt mindenki a röhögéstől. Délután Ole elkezdte a Mahamudra kurzust (minden délután és este tanított). Mivel sok időnk volt, így Ole nagyon részletesen tanított, és mivel mi is viszonylag sokat aludtunk, így nagyon jól tudtunk figyelni. Este újabb csodák, a teljes égbolt tele volt fényes csillagokkal, ilyet ritkán látni, a gompától 100 méterre egy kis völgyben pedig százszámra szentjánosbogarak világítottak, olyan volt, mint egy tündérmese. Este beköltöztünk a gompába, a sátrak sokat nem értek.
Másnap kocogás Geriékkel, tehenek között. Sajna Gyuri, az ötletgazda, nem jött, mert még otthon eltört a kislábujja és ez időnként akadályozta őt. Ismét Pedro tanított arról, hogyan találkozott a dharmával. Megint nagy röhögések. Nekem csak most jutott el a tudatomig, hogy ők voltak Dorittal az elsők, akik megcsinálták a ngöndro-t munka mellet a 80-as évek közepén és azóta terjedt ez el, szóval sok mindenben voltak ők úttörők. Ismét Mahamudra-tanítások felső fokon, majd este Pedro mutatott pár fotót és rövid videót Karmapáról, a szöktetés ideje alatt vették fel, óriási volt. Éjjel nagy viccmesélés folyt Ole-ékkel (sajnos mi már aludtunk, így lemaradtunk).
Hétfőn délelőtt Caty tanított különféle praktikus centrumkérdésekről, és arról, hogyan kapcsolódott be ő Ole munkájába, nagyon nagyon inspiráló volt. Majd rossz lett az idő, délután intenzív esőzés kezdődött. Ole tanításai ezen a napon is nagyszerűek voltak, nagyon sok dolog „lecsörömpölt”, és teljesen inspiráltak lettünk. Közben megismertünk pár dél-amerikai sztorit, például Juantól, aki a barcelónai centrumot hozta létre, azt, hogyan kérte meg Ole idén nyáron arra, hogy Columbiának új lendületet adjon. Este előadás után videózás Oleval, majd egy hatalmas parti indult a sátras étkezőben (mi ismét már durmoltunk), amibe hajnal öt felé én is bekapcsolódtam, ekkor sikerült a zenére felébredni, aztán még egy órányi mulatás.
Másnap délelőtt vissza Montevideóba, de erről rövidesen írunk, mintahogyan arról is, hogy miképp is alakult a limai kalandunk.
Dél-Amerika túra beszámoló 2010. okt 27. – nov 22.
Gyuri-Andi-Májki II. rész, 13-24. nap
13. nap – november 9. (kedd)
KDL, kedd reggel, 11-kor Ole tanított még a Boddhiszatva ígéretről, majd áldás, és az ebéd után indulás kisbuszokkal vissza Montevideóba. Csak a csapat fele jött vissza, a többiek maradtak lebontani a helyet és opcionálisan tervezve volt egy esti mulatság, ugyanis másnap volt Pedro Gomez szülinapja.
Sajnos elég rossz volt az idő már előzős nap is, jól meg is áztak a cuccaink, így mindhárman visszamentünk Montevideóba (persze nagy volt a kísértés, hogy maradjunk, az esetleges szülinapi ünneplés és esetlegesen amiatt, hogy Ole a sok munkája mellett azért lejön az emberek közé az kurzus utáni estén KDL-ben).
A kisbuszok jöttek értünk, de az esős talaj miatt nem bírtak visszafelé az emelkedővel, ami közvetlenül a területünkön volt. A mi buszunk a keskeny, két keréknyomos földútról kb. 1 méterre letérve előzte a másik buszt, aki 100 méterrel az indulástól a dombon beragadt, és ekkor pont rászaladt egy 40 cm magas kőre, amitől mind a jobb első mind a jobb hátsó külső kerék azonnal kihasadt. A sofőr srác pik-pakk kicserélte az elsőt, a hátsó belső kereke még jó volt, így a külsőt úgy hagyta, aztán indulás Montevideóba. Érkezés után egy uzsonna a buszpályaudvar éttermében (persze Gyuri steaket evett ismét), majd megkerestük a szállásunkat, egy nagyon jópofa hostelt, ahol már bejelentkezéskor elindult a hülyéskedés az ottaniakkal. Késő este eltaxiztunk a kikötőbe, persze ijesztően kihalt volt, mindezt azért tettük, hogy egy javasolt éttermet meglátogassunk, de mivel nem volt nyitva, így egy másikban ettünk: steak, hal meg ilyenek.
14. nap – november 10. (szerda)
Másnap Gyuriék várost néztek. Délutánra megérkeztek a többiek is a hostelbe, kiderült, Pedronak komoly, gill-partys szülinapja volt az elvonulási központban, Ole is lejött, együtt énekelt a csapat mindenféléket (ezt benéztük :o)). Délután 4 felé egy helyi kajáldában mindent bele szuper-hamburgert ettünk, majd gyalog mentünk át a buddhista centrumba, ami egy kétszintes kis kedves, bérelt házban volt. Mint kiderült, a centrumavatás az esti előadás után lesz, így mi is nyakunkba vettük a várost, és a folyóparton lógtunk pár órát. Este vissza Ole nyilvános előadására, ami lényegében a Mahamudra kurzus összesűrített verziója volt, egy élmény volt hallgatni. Alatta Caty és Gergő egyeztetett a Buenos Aires-i szanghával, közösen oldották a kialakult belső feszültséget. Utána vissza a centrumba, ahol Oleval közösen felavattuk a garázsból kialakított gompát, majd beszélgetés, és indulás haza, mert a repülőnk reggel 8-kor indult Limába.
15. nap – november 11. (csütörtök)
Szerencsére reggel együtt repült velünk a limai (Peru) szanghából Rocio is, nagyszerű 50-es hölgy, lassan végez a ngöndro-val, a nagyobbik lánya buddhista, férjét idén vette rá az első phovájára. Végigbeszélgettük az utat, nagy barátok lettünk. Férje kint várt a reptéren bennünket egy több mint 40-éves jóvágású kocsival (Chevrolet Impala) vitt bennünket el a buddhista centrumba (itt laktunk öt napig a TV-szobában), közben meg beszéltük, hogy szeretnének bennünket vendégül látni egy ebédre lakásukban. Az időjárás itt már melegebb volt 25 fok folyamatosan, magas páratartalom és borús ég. A centrumtól egy tavaszi beszámolómban már említettem, hogy egy lényegében háromszintes, csodaszép lakás, melyet magyar családtól vásárolt meg a német buddhista alapítványunk két éve, kimondottan jó környéken van. Persze csak 3-500 méterre a kőkemény szegény negyed is előbukkan. A délután könnyedén telt el, pihentünk. Ezen a napon pont esti meditáció is volt, kedves emberek jöttek, továbbá a bentlakókkal (6-7 ember) is összehaverkodtunk, persze mindenki Zsuzsát éltette (tavasszal járt erre). A centrumban lakik egy 70 év körüli ember, aki vak. Lenyűgöző volt, mennyire friss a tudata és mennyire együtt él a centrum fiataljaival, a legtöbbször az újakkal is ő foglalkozik. Ha szembetalálkozol vele, nem is észleled rögtön, hogy nem lát, annyira természetesen viselkedik. Kiderült, hogy egy nagyszerű lengyel srác is lakik a centrumban, akit a vámosok füleltek le kokain csempészet miatt, majd ült, és egy év múlva szabadult jó magaviselet miatt, talán ha nem kényszerül itt maradni, nem is találkozik a buddhizmussal. A meditáció előtt megmutattuk a prágai szilveszteri kurzus filmjét, nagyon örültek neki. Este hármunknak még vacsi egy közeli Chifa nevű perui-kínai étteremben (ez a gyűjtőneve itt az ilyenfajta keverék éttermeknek), egész jó volt.
16. nap – november 12. (péntek)
Másnap délben Rosario, a Huaringas nevű legmenőbb limai bár tulajdonosa (egyébként gyakorló buddhista, idén volt több európai kurzuson is) szedett össze bennünket a centrumból, és elvitt édesapja éttermébe, ahol szuper helyi kaját ettünk. Az étterem hiper-elegáns, politikusok étkeztek itt, mindeni elegáns volt, csak mi nyomtuk pólóban. Mi is a helyi kaja: ízesített rizsek, sült nyárs marhaszív, rántott halak, seviche (nyers ecetes, különféle ízesítésű hal), és ugyanígy elkészített polip, majd az itthon is megszokott desszertek. A papa is üdvözölt bennünket, igazi úriember. Mivel a fent említett bár is össze van nőve az étteremmel, oda is felnéztünk, 4 szintes, minden szintje európai igényességet meghazudtoló módon (anyu belsőépítész) berendezett, mind a négy rész egy elemet szimbolizál (föld, víz, tűz, levegő). Utána elmentünk még Rosario holnapi esküvőre készülő ruháját is próbálni. Épp kirakni készült egy ókori romokat bemutató múzeumnál (hogy ott üssük el az időt, míg ő próbál), amikor megpillantottuk az út szélén Hugo-t, aki a holnapi esküvői buli vőlegénye (illetve tavasz óta már férje, hiszen a „polgárin” már akkor túl voltak) volt. Be is invitált a szabadtéri múzeumba, ahol egy rendkívül elegáns bár-étterem volt, és a másnapi bulira érkezett külföldi barátaikkal ültek itt a menyasszonnyal. Aztán elvitt bennünket a lakására is, ami szintén elegáns volt (Hugo is tele van pénzzel, de barátnőjének-feleségének családja a leggazdagabbak közé tartozik Limában). Itt elmesélte hogyan kezeli feleségét, aki kőkemény keresztény családból van, tavasszal már phovára vitte illetve lassanként be-beviszi a málnásba (mármint meditálni a centrumba). Itt Rosario összeszedett bennünket, majd irány a lakása. Na, ez valóban esztétikai élmény volt, óriási ötletekkel volt beendezve, nagyon modernül. Itt felvettük másfél-éves kisfiát, akire a dadus vigyázott egész nap. Együtt beugrottunk a cég irodájába, majd hazavitt bennünket.
Este pedig nyakunkba vettük a várost az egyik buddhista lánnyal, ellátogattunk egy buddhista srác által menedzselt bárba (tele volt Rubik-kockákkal), ő sajna nem volt itt, majd gyalog átmentünk az előbb említett Huaringas bárba. Itt még csatlakozott hozzánk egy buddhista pár (Rosio lánya és pasija), persze a bárban ekkor legalább még két buddhista dolgozott (köztük a fent említett lengyel srác volt a műszakvezető). Kipróbáltunk többféle Pisco (szőlőpálinka) alapú koktélt (hatalmas ízek), csak igazi gyümölcslevekkel ízesítve, hihetetlen finom volt, és ütött is. A pár később hazavitt bennünket. Ők is a centrumban laktak. A srác vezetett, akinek a vezetési vizsgája még csak másnap volt (sajna megbukott).
17. nap – november 13. (szombat)
„A nap”, ami miatt elsősorban ide jöttünk, az esküvő napja. Andi reggelre elrontotta a gyomrát. Délben a pár elvitt magukhoz (emlékeztek, a lány anyukája, akivel együtt utaztunk a repülőn, hívott meg családi ebédre bennünket). Képzeljetek el egy kétszintes kedves kis lakást, ami előtt egy másik ősrégi kocsi (Triumph) áll, és amikor belépsz a kapun, egy mese tárul eléd. A gazdag növényzetű belső udvaron áthaladva az ember egy régi bútortokkal teli lakásba, egy „múzeumba” lép, az egész épületben mintha megállt volna az idő. Persze meg kell jegyeznem, hogy a család korábban módos volt, hatalmas cukornád-ültetvényekkel, csak a 60-as évek végi katonai diktatúra alatt mindent elvettek tőlük, illetve minden gazdagtól (azért egy lakásra való bútor, és egyéb szépségek maradtak náluk). Találkoztunk a nagyival is, aki így 80 évesen is egy meseszép néni volt. Az udvaron ebédeltünk mind az arisztokrata családok, a család alkalmazottja hozta ki az ételt. Itt vetettük be először a Kézdivásárhelyi szilvapálinkát, körbekóstoltattuk a családot, bejött :o)). Nagyon kellemes volt az egész. Majd vissza a centrumba. Estefelé készülődés kezdődött, előkerültek a szép ruhák (kötelező volt az öltöny, nyakkendő), hiszen 9-re rendelt a szangha közösen egy kisbuszt, amivel vagy tízen mentünk együtt az esküvőre. Mindenki csodaszépen volt felöltözve, nem győztünk közös képeket csinálni,. Megint meghúztuk a hazai páleszt. Gyuriék sajna nem jöttek, Andi nem volt jól, fél óránként rohant a WC-re. Innen kezdődött a mese rész.
Kimentünk egy perifériás részre, óriási egyetemi részen túl villák folyamatosan és egy kisebb út végén sorompó, fal. Itt jeleztük hova megyünk és beléptünk egy külön elzárt világba, mondjuk egy külön városrészbe. Itt is utak, és már lényegesen nagyobb kapubejárók, biztonsági őrök több helyen. Aztán megérkeztünk a címre. Ballonkabátos biztonságiak, beléptünk egy hatalmas udvarra, amibe volt rendezve egy 400 fős partira: befedték (eső esetére), oldalt a fal tövében lévő kertrészre sem lehetett bemenni, mert ez is anyaggal volt elválasztva, lámpák és virágdíszítések mindenütt, gigantikus volt.
Több tucat pincér hozta folyamatosan az apróságokat, whisky-vel és pezsgővel szaladgáltak, volt egy hidegasztal is gyümölcsökkel, legalább tízféle sajttal és tömegnyi serano sonkával, külön italbár is volt. Csili-vili emberek, főképp fiatalok, a város krémje. Mi buddhisták is voltunk vagy húszan, persze egy csapatba verődve kezdtünk el iszogatni. A nagydarab Alfonso és felesége Ingrid (kicsi, kerek és bögyös) volt a legviccesebb, központi figurák voltak.
Aztán megérkezett a pár, lenyomtak egy walzer-t az udvar közepén lévő alig magas táncparketten, és indult a buli. Mint kiderült, nem is történt más, csak egész éjjel zene ment, semmiféle más program nem volt. Mi nagyon jól éreztük magunkat, szemmel láthatóan a legelevenebb csoport voltunk. Persze voltak még külföldi buddhisták, a szoborkiállításról is ismert Tanja és pasija Stefan, hát nekik sem kellett hülyeségért a szomszédba menni. Aztán lett meleg étel is, elkezdtünk koktélozni. Közben felfedeztük az esküvői tortát is (vagy 3 méter magas fehér marcipán bevonattal) és mellette egy édességszobát is, tele apró egyfalatos sütikkel.
Volt menyasszonyi csokordobás, aztán éjjel kiosztottak mindenkinek különféle hal formájú textilsapkákat, ezzel meg is bolondították az ott lévőket, mindenki elkezdett bohóckodni. Aztán lassan a buddhisták átvették a táncparkettet, izgi stílussal nyomtuk, és hajnali négy felé még Hugo leszedte a harisnyakötőket asszonyáról és hát persze az elsőt Stefan kapta, aki az ülő Tanjának teljesen bebújt a szoknyája alá a fejével. Erre az elegáns nép kétféleképp reagált: elszörnyülködve és mosolyogva (a többi harisnyakötő felhelyezés már nem volt annyira poénos). Reggel hatra hazaértünk, Alfonso a hóna alá kapott vagy tíz ilyen halas satyeszt és vitte haza gyerkőcének.
18. nap – november 14. (vasárnap)
Délelőtt sokáig alvás, majd a szangában lévőkkel két kocsival elmentünk egy japán étterembe, ahol én majd’ 3 éve jártam és megsirattam az ott evett tengeri herkentyűs levest (nem azért mert erős volt), na ide vissza szerettem volna jönni. Ismét berendeltük ezt a bizonyos levest, Gyurival mindketten kész voltunk tőle, ettünk sevichet is jó kis közös kajálás volt (meghívtuk a többieket, mert mindenkitől annyi sok kedvességet meghívást kaptunk az elmúlt két napban). Aztán nyomás a közeli inka-piacra, ahol sokféle itteni népes stílusú ruhát, ékszert, használati tárgyat lehetett találni. Vettünk pár apróságot, majd haza, és este még becsúszott egy újabb Chifa éttermes (kínai-perui) kajálás, Alfonso egy hatalmas pick up Dodge-val jött értünk és megint két kocsival mentünk a helyre (ez másik volt, mint 3 napja). Berendeltünk mindenfélét és igazi nagy zabálás indult (egyébként az étkezés Limában is központi szerepet kapott). A mai napon is bebizonyította a szanga, hogy mennyire nagyszerű, megint egy bandában voltunk velük. Alfonsoék hozták a három és féléves fiukat, Leot (akiről írtam, hogy KDL-ben is ott volt), aki egy kisebb csoda, nagy, erős kissrác, nagyon intelligens, jól viselkedő, de csibész is, vele folyamatosan ment a dilizés (mindhárman megállapodtunk abban, hogy szívesen hazavinnénk).
19. nap – november 15. (hétfő)
Ma 11-re jött értünk Rosario (szép terepjáróval, gyerekkel, bébiszitterrel), útközben felszedtük Tanjáékat, majd egy tengerparti elitklubba mentünk, ahol neoprém ruhában szörfdeszkán evezgettünk a klub strandrészén a hullámokban (ezeket az eszközöket Rosario hozta), laza volt, nagyon élveztük. Lima egyébként a Csendes-óceán partján fekszik, és a Humboldt-áramlat miatt hűvös a víz itt, és nagyon sivatagos a part. Utána egy vagány kis étteremben ebédeltünk (egyrészt elegáns környék, másrészt fél km-rel odébb a domboldalban az alig álló, összetákolt viskók), ismét sevichet, majd kávézóba mentünk. Innen én vissza a centrumba, Gyuriék az inka-piacra Tanjáékkal. Este pedig a nagy záró mulatság: ismét irány a Huaringas bár (Rosario bárja), ismét vagy két kocsival a centrumból, együtt a szanghával. Alfonso épp dolgozott (ő a fő manager), alig voltak aznap vendégek, így együtt tudtunk lenni. Megint pisco koktélok, marhaszív nyárson, jó hangulat. Aztán megjöttek a friss házasok Tanjaékkal. Hugo párjával fél évre Madridbba jön tanulni, megígértük, hogy tavasszal csinálunk nekik a centrumban egy magyar esküvőt. Tanja meg elkapta a bárosokat, és megtanult koktélt keverni. Megállapítottuk, hogy a limai szangha valóban zseniális és példaértékű az összetartozásuk. Rosario és Alfonso még nyáron, az EC-ben megbeszélte Robival, hogy jövő tavasszal meghívják (egy cigaretta-szponor által) ebbe a bárba zenélni, ezt a szándékot most is megerősítették :o)).
20. nap – november 15. (kedd)
Kora reggel indulás a reptérre, irány Kuba, Havanna. Délután négyre értünk oda, itt is felhős ég, magas páratartalom és nagyon meleg. Pénzváltás a reptéren, itt egy srác kioktatott, hogy a helyi csajok különösen a mulattok nagyon vadak, mivel én egyedül jöttem, biztosan rám fognak szállni, aztán a végén megjegyezte: „use condoms”. Egy fickó összeszedett bennünket a reptéren, hogy elvisz bennünket, mondtuk sok a csomag. Egy Ladával akart vinni, de még a csomagtartója is tele volt szerszámokkal, meg nem is volt igazi taxis, így lemondtunk róla. Rendes taxival mentünk a már hetekkel előbb lefoglalt szállásra (az országba ugyanis csak úgy léphetsz be, ha államilag regisztrált magánlakás, hostel, hotel van befoglalva). Útközben persze szokatlan a látvány: a 3-5 éves nyugati kocsik mellett főképp régebbi, továbbá 40-60 éves igazi veterán kocsik az úton. Minden le van pukkanva, de kedves a hangulat. Megérkeztünk a szállásra, egy lerobbant utcában, nem is gondolnád, hogy ezen ajtó mögött rendes lakás lehet, de az volt, egy magánlakásban kis belső udvarról nyíltak a valóban tiszta és rendezett szobáink. A szállást Gilberto, egy Írországban élő kubai buddhista srác javasolta, mivel ez volt a legközelebb az itteni, nem nyilvános centrumhoz, kérte tőlünk, hogy ne nagyon beszéljünk arról, hogy buddhisták vagyunk, és itt ismerünk bárkit is. Egyébként utólag kiderült, hogy Peter Gomezt, aki pont ekkor tanított itt (emiatt is időzítettük az érkezést így), szanaszét kérdezték utazásának céljáról a reptéren.
Volt egy óránk, amíg megjöttek értünk a helyi centrumból (előtte felhívtak telefonon bennünket, hogy jönnek). Két teljesen különböző kinézetű srác jött: az egyik fehér bőrű, pajeszos, akár magyar is lehetne, a másik egy szurokfekete, Avatar szereplő formájú, csodálatos arcú fickó (majd megmutatjuk fényképen). Ez a sokszínűség egyébként teljesen jellemző az utca emberére: főképp afrikai típusú, külsejű emberek laknak itt, de mindenféle más karakter is megjelenik. Peter úgy fogalmazott: olyan, mintha minden arc egy filmsztár lenne, mert karakteres az emberek arca. Az utcák hangulata egy kicsit Kathmandura emlékeztettek, kosz, romos épületek, melyek 50 évvel ezelőtt csodaszépek lehettek (igazi mese lehetne ez a város, ha egyszer majd rendbe teszik), sok ember (egyébként napközben is), azonban megnyugtató vibrációjú, kellemes érzés. A fehérbőrű srác, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, azt rögtön „Aladar Mezga”-val nyugtázta. A Mézga rajzfilmsorozat itt nagyon népszerű volt anno, sokaknak a későbbiekben is ez jutott eszükbe rólunk, na meg persze Zsuzsa, aki két éve itt is járt.
Átballagtunk egy kínai étterem elé, ide jött a többi szanghatag is, Peterrel, aki már tegnap délután óta itt volt, nagyon megörültünk egymásnak. Voltunk vagy 25-en, egy külön szobában volt nekünk asztal foglalva.
A helyiek nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen helyen egyenek, Peter hívta meg őket a spanyol szanghák gyűjtéséből kihozott pénzen. (Itt kétfelé pénzt használnak: konvertibilis peso, ami 25 helyi peso, az emberek itt kb 3-4000 Ft-nak megfelelő pénzt keresnek havonta (ez 20 doboz sör ára a boltban), továbbá jegyrendszer is van a létszükségleti cikkek beszerzésére. A helyiek számára megfizethető boltokban jóformán alig van áru (mint nálunk a 80-as években) és sokszor sorban állnak előttük.
A vacsora hangulata fergeteges volt, nagyszerűek a helyi szanghatagok, mindegyik külön kis karakter, látható módon nagyon szeretik egymást. Gyuri megfogalmazása szerint hiányzik belőlük a büszkeség. Peter közben jelezte, hogy az imént, miközben WC-n volt kint, már a második szanghatag lány jelezte felé, hogy szívesen tölti vele az éjszakát, bár tudják, hogy van felesége (itt a szexualitás kevésbé tabu), persze Peter kedvesen elutasította őket. Gyuri az étterem másik feléből összeszedett egy gitáros zenészt, és behívta a terembe, ahol azonnal nagy mulatás indult. Kiderült a csapatunk fele művész, négyen egy zenekarban is játszanak, az egyik lány énekelni, a másik hastáncolni kezdett, az egyik srác a gitárt kérte kölcsön. A vacsora után gyalog indultunk ki a tengerpartra, aztán egy hihetetlen dolog történt. Egy csuklós busz (helyi BKV) kanyarodott el mellettünk, a női sofőr kiszólt vigyorogva, hogy mi ez a nagy létszám, merre tartunk. Aztán intett, hogy szálljunk fel. Nagyon megörült a vidám csapatnak, amikor egy pirosnál megállt mellette egy másik BKV busz, átszólt büszkén a sofőrnek, hogy őneki tuti nincsen ilyen bulizós közönsége. Aztán pár megálló múlva leszállás, a hölgy azonban szintén kiszállt, és elkezdett velünk fényképezkedni, az utasok meg néztek. Kiderült, hogy az egyetlen női buszvezető a városban, és emiatt mindenki ismeri, hatalmas figura. Utána útközben vettünk még rumot meg sört, és a tengerpartra kiérve viccmesélésbe kezdtünk, hatalmas hangulat volt, persze sok más fiatal is itt beszélgetett. Éjjel gyalog vissza a szállásra, hazakísértek bennünket. Nagyon megtetszett a város és az emberek.
21. nap – november 16. (szerda)
Reggel fél 9-kor jöttek értünk, és mentünk Peter előadásának helyszínére, háromnapos kurzust tartott, egy bérelt terembe. A félórás séta a belvároson keresztül vezetett, izgi volt látni a várost napközben. Néhány tér és ház rendezett volt, máshol meg teljes lepukkanás. Az előadáson vagy harmincan, páran teljesen újak voltak. Fordítás nem volt, de egy-egy spanyol szó alapján ki lehetett venni a sztorikat. A szünetben elmentünk egy a helyiek által használt reggelizős helyre egy szendvicsre és egy érdekesen kesernyés ízű növényből mixelt üdítőre. Majd újabb előadás, és elvittek bennünket egy kicsi, házilag fenntartott étterembe (magadtól nem találod meg), ahol mindenki evett. A hely le volt pukkanva (nem annyira durván), de a rántott hal rizzsel, zöldséggel pompás volt. Aztán Gyuriék is előkerültek, velük beültünk máshova enni, kicsit császkáltunk a kikötőben, majd vissza az előadásra, ami 6-ig tartott. Közben a biztonsági őr hölgy is beült meghallgatni. Innen végig a városon át egy kínai negyedben páran Péterékkel megvacsoráztunk, addig a többiek elindultak a város távolabbi részén található egyik szangha-tag lakásába, ahol házibulit ígértek. Útközben megint bevásároltunk rumból, üdítőből meg sörből, hogy legyen este mit inni (ami, ahogyan már jeleztem a helyiek számára megfizethetetlen, nekünk meg normál hazai bolti ár). Ide busszal jöttünk ki. Ez a rész sokkal nyugodtabb elegánsabb volt, a lepukkant belvároshoz képest. Kiderült, hogy az 59-es forradalom előtt (egyébként nagyon durva propaganda Castro-ról nem volt az utcán), ez a rész a jobb módúak lakhelye volt. A házibuli helyszíne is tágas lakás volt, udvarral. A család haláli jó fej volt, anyu aki szintén buddhista, szendvicseket készített, velünk lógott egész este, nagyi meg szappanoperát nézett a tévében (egyébként ez az átlagember esti elfoglaltsága itt). A buli szuper volt, sokat táncoltunk, nagyon örültünk annak is, hogy bekukkanthatunk egy család életébe. Ez egyébként a hastáncos lányék háza volt, testvére egy dán buddhista sráchoz ment feleségül. A hastáncos lány barátja is buddhista, nagyon laza arc, szuper pólóterveket dizájnolt, leesett az állunk. Aztán éjjel haza, a főúton lestoppoltunk egy veterán 9 személyes kocsit, jó sokan befértünk, óriási élmény volt utazni.
22. nap – november 17. (csütörtök)
Későn keltünk, az előadásra csak dél körül értünk oda, most hozattak kis dobozokban mindenkinek ebédet (sült hús rizzsel, nem volt rossz), ezzel véget is ért a kurzus. Utána együtt elmentünk egy rum múzeumba, ahol kaptunk kóstolót is. Innen még elszaladtunk egy szivarboltba, hogy meglessük, hogyan néz ki a Cohiba szivar dobozain a címkézés (zárjegy), mert hogy az egyik fickó töredék áron hozott Peternek és nekünk is egy-egy doboz szivart (mi még rendeltünk tőle egyet később), amihez külön hozott zárjegyet is, amit azért nem tettek fel rá, mert így megnézhettük, hogy igazi a termék. Aztán gyalog és veterán taxival el a centrumba, ami nem hivatalosan működött egy magánlakás szobájában. Itt közös meditáció, majd Peter kiindult a reptérre, páran kikísérték. Peterrel megbeszéltük, hogy mi is szívesen hagynánk itt adományként pénzt a centrumnak, segített elintézni, hogy ne legyen ez kellemetlen nekik, nagyon örültek neki, bár egy ideje céljuk, hogy saját maguk fizessenek mindent, az meditálókat is hozzászoktatták már ahhoz, hogy nekik is hozzá kell járulni az előadások költségéhez, vagy az utazótanító megvendégeléséhez (Petert és bennünket sem engedtek párszor fizetni). A centrum 5-6 éve működik, Ole kétévente tanít itt (megfogadtuk, hogy nyomást gyakorlunk Gerire, hogy Ole legalább évente jöjjön ide, ugyanis a helyiek nem tudnak kiutazni az országból, ami azt jelenti, hogy 2 évente egyszer látják a Lámát), kb. 30-an gyakorolnak. Utazó tanító évente több is jön ide, de ők is csak pár héttel előbb tudják meg, ki mikor érkezik. A meditációs terem kedves, vannak képeik, egész jó kis oltáruk van. A Mahakala-t kicsit furán éneklik, az ö és ü betűk helyett o-t és u-t ejtenek, de hibahatáron belül vannak :o)).
Aztán indult a turista része az ittlétünknek: be a városközpontba, és a Kálmán által előzetesen felírt helyszíneket körbejártuk: a Floriditában, Ernst Hemingway legkedvesebb Daikiri-koktél ivó helyén lenyomtunk vagy 4 kört ebből a koktélból, a hely szuper-elegáns volt, mintha megállt volna az élet, persze minden Hemingway-re volt „felépítve”, még szobor is volt róla a bárpult szélén könyökölve. Persze volt kellemes élőzene is. Gyurinál volt egy szivar, amit Andi is elkezdett szívni, na ezt rögtön kiszúrta egy kanadai pár és elkezdték fotózni őt. Aztán át egy másik ajánlott helyre, ahol vacsiztunk, itt a zene szuper volt. Itt egy nagyon mulatságos idős bácsival összehaverkodott Gyuri, vett is tőle egy másik szivart, amit nagy bőszen szívni kezdett. Utána próbáltuk a többi helyszínt megtalálni, de nem sikerült, végül csak előkerült az egyik bár, ami Hemingway másik kedvenc helye volt, itt a Mojito-t szerette. A hely kicsi volt, élőzenés (mint szinte minden turista hely), itt meg a pultnál megittunk egy Mojito-t. Az emeletes bár azért volt különleges, mert minden falfelülete a vendégek tollal falra írt üzeneteivel volt tele. Mivel mára elfogyott a pénzünk, így hazamentünk.
23. nap – november 18. (péntek)
Másnap későn kelés, és indulás turistabusszal a 17 km-re található Santa Maria beach-re, ami egészen lenyűgöző volt. Világoskék meleg tenger, hatalmas hullámok, homokos part. A nap nem sokat sütött, a szél is erős volt, de meleg volt. Az úszómester folyamatosan kitessékelte azokat, akik 30 méternél tovább mentek a vízbe, még úgy is, hogy derékig ért a víz. Aztán még jobban beborult, így fogtuk magunkat és beültünk az egyik egy nádtetős bárba, ahol Gyuri beszervezett nekünk három megskalpolt kókuszdiót, aminek a levébe rumot öntöttek és szívószállal iszogattuk. Végül kaját is rendeltünk ugyanitt, amit egy közeli konyhából hoztak, ez szuper volt, közben egy zenekar játszott. Aztán az eső is eleredt. Fél öt felé vissza Havannába, zuhi a szálláson, aztán nyomás a centrumba (3 perc gyalog), ahol a hivatalos meditáció hatkor kezdődött. A csapat egy része késett, így volt még egy kör meditáció. Aztán mivel ez volt az utolsó esténk itt, így vagy tízen közösen begyalogoltunk a városcentrumba (vittük magunkkal a centrumtól ajándékba kapott egy üveg rumot), és egy parkban beszélgettünk (rum, kóla, sör társaságában). 11-felé páran elindultunk egy diszkóba, ahol az egyik lány barátai buliztak. Végül csak öten mentünk le, Gyuriék is hazamentek. Érdekes élmény volt, sok salsa, regaton és általunk is ismert legújabb zenék mentek. A fiatalok is jó fejek voltak, szóval jót mulattunk. A belépő 3 CUC volt (kb 700 Ft), ebben benne volt 1 CUC-nyi italkupon. Ez az itteni embereknek majd egyheti fizuja, nem értettük, hogyan tudják ezt kitermelni (valószínűleg megvannak a kiskapuk, talán a turizmusból is sok bevétel marad az embereknek, meg aki ahol tudja, gondoljuk, átveri az államot). Aztán taxival haza.
24. nap – november 19. (szombat)
Utolsó nap, este repülés vissza Európába. Gyuriék ismét kimentek a Beach-re, én meg az egyik buddhista lánnyal bejártam a várost, áthajóztunk egy félszigetre, csodaszép kilátással a városra. A kis komp a helyiek számára BKV-ként használatos, 5 Ft volt a jegy rá. Közben megnéztük azokat a helyeket is, amiket Kálmán javasolt, de nem jutottunk el, egy csodaszép hotelt (Hotel Sevilla) és egy kedves bárt. Pénz már nem maradt ezekre a helyekre beülni, de legalább belestünk. Vettünk még két üveg jó minőségű rumot, megebédeltünk aztán vissza a szálláshelyre, Gyuriék is megjöttek. Utána még átszaladtunk egy rövid meditációra a centrumba, ahol az ott lakó pártól még egyszer elbúcsúztunk. Nagyon szívünkbe zártuk a centrumot, mi még ilyen összetartó, kedves közösséget nem láttunk. Nekik valóban csak a meditálás és a közösség jelent igazi kapaszkodót, mert mással lényegében nem is nagyon tudnak foglalkozni itt.
Aztán már este nyolcra jött is a taxi értünk, indulás a reptérre. Este 11-kor szálltunk fel, másnap du. kettőkor szálltunk le Madridban (6 óra eltérés volt Kubában). Itt egy hotelban biztosítottak nekünk ingyenesen szállást, mert már aznap nem volt több gép Pestre. Innen hétfőn, ma reggel indultunk haza Budapestre.
